Van, hogy a szexuális vágyaink kezelhetetlenné válnak

Van mikor menni kell. Hajrá. Gyerünk, kezdjünk neki, és van, hogy a szexuális vágyaink kezelhetetlenné válnak. Az a helyzet, hogy ilyenkor nem az alsó fertályi érzések visszafogásával kezdenénk a dolgok mélyreható vizsgálatát, de hát nincs mit tenni, vágjunk bele.

Most őszintén, ha ez így van, akkor lehet, hogy nem értették meg a természetünk, mivel abba, hogy normális kereteink közt, az intimitás nem közügy, hanem magán és természettől való, nem lehet belekötni.
Nem tartozik a megkérdőjelezhető dolgok közé, csak akkor már, ha ezzel másokat sértünk, alkalmas módon zaklatunk, vegzáljuk vele a másikat.
Még a felvilágosult, szellemi és szexuális szabadságukat élő polgárokat is lehet zaklatni, erőszakot tenni rajtuk. Ez a jóérzés csapdája, ha nevezhetjük így.
A következőkben pedig jön az a definíció, miszerint mi magunk vagyunk a zavaró tényező, a lepcses-szájú fantazma, aki folyton fel és le járva jelölik ki saját határukként a létező összes sarkot.

A dolgoknak van bizonyos tehetetlenségük, mivel lényként mi is élünk, létezünk, nekünk is van. Ezért kell, hogy a közös nevező, netán az, hogy jobban odaszagolunk bizonyos dolgokhoz, természetszerűleg elfogadtatható legyen.
Csak nehogy egy rémálommá váljék az fennhangon, hogy mi most itt talán egy új, fixírozott senkinek se jó délibábot akarunk teremteni, mert ebből kifolyólag az ismeretlenes egyenlet maradéka nehezen lesz egyenlő a másik oldallal. Egyszóval ha tudjuk, viseljük ennek következményeit.
A sajátos meglátásunk íze, szaga, bűze, színe, maradéka, alkalmasint következménye a sors fintora, hogy jelzővé és határozószóvá válhat velünk szemben.
Mondhatjuk úgy, hogy ez a szégyen? Ambivalens érzés, mert mint egy becsapódó dolog, puffan a gravitáció miatt a földbe ezen a bolygón minden.
Ki mellé álljunk, kinek kedvezzünk előbb, mi az, amit még megtehetünk.
Mielőtt a levegőbe dobtuk fel a bugyinkat, bizonyosak voltunk benne, hogy az alapvető tanítás úgy szólt, hogy a vágy és az életben bekövetkezni kívánkozó dolgok lehetnek egyenesen arányosak egymással úgy, hogy nem sértik egymás érdekét.
Talán ezért lehetett, hogy meghatározták valaha, hogy az lényként, szellemként vannak bizonyos - közérthető nyelven szólva – zónáink.
Ez nem arról szól, hogy ott mi most mit teszünk meg, vagy mit nem. Mert akkor az is legyen szó, hogy hol adjuk postára a levelet, rövidre vágva ezt a dolgot.
Jog, kötelesség, a legnagyobb kár, hogy ez itt kerül említésre. Elszomorító a tény, mert tényleg lehetünk hálásak mindenkinek, nem csak annak, akinek akarunk. Az a baj, hogy egyáltalán ez említendő. Tanuljuk meg, éljünk vele. Ez volt valaha az erről szót ejtett egyetlen mondat. A globális helyzet, hogy tágítsuk a dolgok körét, miszerint vagyunk is hálásak az ilyesmiért annak, aki alkalmasint közelebb áll az adott témához, szóval ne álljunk meg sose, menjünk, tegyük amit kell. Tudni kell hálát adni. Felháborító, de ennyire szembetűnik, hogy ez természetes állapot.
Az egész úgy ahogy van az.
Most kössünk bele, hogy megint a létről alkotott képzeteink közvetítjük ahelyett már, hogy kielégítenénk azt a valóban óriási igényt, amiben lubickolhatnánk. Nem vagyunk szakírók, nem vagyunk tudósok, sem pedig természetszerűleg egy szám mondjuk a kocsi alvázán, vagy valami.

Most jön az a valami...
Röppenjünk tova, a börtön nem egy égő, testet és lelket porlasztó "hely". Elfogadható, és mivel úgy van, el is kell fogadni a korlátokat. Bárhogy is, kevés idő marad megmagyarázni, ítélkezni, de még egyáltalán próbálkozni is, mire a végére értünk, de nem azért, mert az összes lehetőséget idejekorán feléltük, a morzsáit felszedegettük, a maradéka pedig nulla.
Inkább azért, mert szeretjük a veszélyt, inkább jobb, hogy szeretünk élni, létezni, ezzel pedig együtt jár, hogy bizonyos dolgokat adott időben és ponton nem fogadunk el. Hurrá, az indoklás véget ért, a megértés győzött, a sorban a következő pedig a rezgésszám növekedése volna. Szóval, hogy miután végigmentünk az egészen, de tényleg, a magunk sajátos módján befogadjuk a dolog tényét.
Azt a tényt, amit a mi kis eddigi életünkben annyira hiányoltunk, hogy a vágyainkat és kulcsunk lévén magát az ajtót tüntette el, persze miután a szoba meglett végre.
Ezt hívják úgy, hogy élettapasztalat? Oda se neki, mert ez csak járulékos dolog a puszta létezés mellett, ennek ellenére jó ha van, "megvan a helyén" azért. Rövidebbé válhatott volna az egész utazásunk vele, mint nélküle, szóval van, hogy szolidaritást érzünk csak úgy.
Nem is megyünk vele semmire, hisz ez volna a lényeg. Önkéntelen a dolog két egymástól akár a legtávolabbi ponton elhelyezkedő, szembeállított, ütköztetett, trehány módon megrágott, lehányt és felemésztődött pontocska között is, szintúgy, mint két egymás mellett álló pont között.
A lényeg, hogy rémes dolog ezen a ponton kapitulálni. Ez a hely és idő, nem mindig alkalmas a létezés felvirágoztatásához.

Rovatok:

Kategóriák:

Forrás: