Személyeskedő megjegyzés a javainkról

A problémamegoldó készség arról szól, hogy tulajdonképpen a problémát oldjuk meg. Na de a problémát fel is kell ismerni.

Felismerni jól meg csak úgy lehet, hogy jártasak vagyunk a témában. Ha nem, akkor gyerekek voltunk, csínyt követtünk el. Csapd fel a kasszát, húzd fel a lobogót?! Nem, ez azért még sincs így. Ki mondta volna, hogy épp a megoldás közepén van fölösleges ideje csépelni a kukoricát. Nem nem eszközöket kapunk a megoldáshoz, nem tárgyi eszközöket. Horror, hogy ez
mennyire így van. Hihet bárki bármit, ha az a dolog, amit jól csinál ennek fejében értéket képvisel, kikezdhetetlen marad örökérvényűleg. Nem parancs, nem felszólítás, nem korzózás az utcán, vagy éjszaka valami bárban, szórakozóhelyen, vagy egy nyugodt, csendes amolyan rendes helyen.
Ez maga a katasztrófa, amit meg kellene oldani. Mostanra elmondható, hogy már csak kéne. Kéne a megoldás kulcsa a tenyerünkbe.
Vajon hányan vannak, akik leveszik azt a bohóc kesztyűt, sőt ha már itt vagyunk, nem képzelik oda sem, mert érzik a problematikát, ennél mélyebbre, viszont ennél tovább nem hajlandóak érezni a probléma súlyát.
Nem megyünk ennél mélyebbre?
Túl sokat is mond az, aki szívélyes. Ez az a törvény, amit ha valaki nem ismer fel idejében, rajta múlhat el a világ üdvössége. Hányszor volt, és hányszor lenne ez még így?
Nem tud mindenki szakértőjévé válni, egyszersmind az összes aspektusát befogadni, így hát marad az egyetlen vállalható dolog, hasalnunk, hasalniuk kell.
A kemény vagy könnyed fizikai terhelést végzők értik ezt. Megértik, hogy ahhoz, hogy ne a mégis elfekvők közé kerüljenek, úgy kell hasalniuk, mint mikor felállva kiabálnak.
Sem nem szép, sem nem jó, sem nem egy ítélet ez, viszont tudni meg érdemes azt, hogy szívélyesen csak a tagadni vágyakozó szellemiség fogja rügyét fakasztani. Lássuk be, ez maga a kétely, ekkor tekintsünk mégis magunkra úgy, akik volnánk, nemde?
Mert azok volnánk, ez bizonyos.
Az önzést nem kell fegyverrel üldözni, látni kell hol van, majd meg kell hámozni, hogy mégis mitől van ott bent.
Bent van mindenkiben, folytatva a már réges-rég szótárba lejegyezni megkezdett ösztönök sorolását, emberi tulajdonság. Tekintettel az elmúlni vágyóra, a maradni akaróra, a személyes egészé válásunk tehetetlenségének tényére zuhanás bele a jóba, annak is a leges legközepébe.

Aki tudja, hogy mégis, mikor lehet, majd mikor kellhet zuhannia, az művésze lehet annak, amit éppen akkor csinál.
Kereszthuzat a termő gyümölcsfa ágán, amit érzett a madár, amelyik elröppent, érez az, aki hozzá felér, nincs viszont senki olyan, aki ezt szívesen valaha valamikor érezné, sőt, sem olyan, aki tudtával van annak, hogy érzi.

Rovatok:

Kategóriák:

Forrás: