Rossz a görbe - "csituljunk, hogy javuljon"

Ha volna egyszer meg nekünk az összes dolog, mind amit szeretnénk, akkor utána már nem is akarnánk semmit?

Otromba tévedés, vagy a szatirikus lecsengése valami lappangó betegségnek. A hiba mindenkiben ott van. Bennünk rejlik a lehetősége, mert megállni még jobb mindig, mint ajtóstul robbanni be a házba.

Jön az a bizonyos konspiráció. A konstelláció, a dolgok összefüggése. Hát belátható, hogy beláthatóan cselekedni nem jelent egyet az üdvösséggel. Vékony szálon haladunk el mellette, fut vele együtt. A madarak tudnak szállni, repkednek télen és nyáron. Az összes éghajlaton. Mindenhol a világon.

Már most a kibontakozó dráma személyi jellemzői miatt tűnhet is úgy, hogy instabil a helyzet, sőt, fel is háborodhatunk, ha csak még követ láttunk repülni, mikor azt eldobta valaki.

Nem, nem, nem és nem. Nem most. Kizárva, hogy rögtön, sőt, még csak a következő beláthatóan jövendő időben sem.

Reggel mikor megnyitottuk a csapot, dőlt belőle a víz. Már most ez így is van. Ömlik, hogy teljen a dugóval reteszelt mosdó. Nekünk nem elég. Több dologra figyelünk egyszerre, s láss csodát eredménye van. Az, hogy gyorsabban végzünk, mintha egymás utánra időzítenénk, szóval a dolog a takarékossága miatt kétségbevonhatatlanul megéri.

A fürdőkádba és a mosdóba egyszerre folyott a víz, két dolgot csináltunk egyszerre. Élvezzük az eredményét, és fürödjünk meg, mialatt áztatjuk a zoknikat. Lévén, hogy ez komoly dolog, tanítsanak is meg minket erre. Tehát, hogy spórolni nem csak a pénzzel lehet, hanem az idővel is.

Külön kiemelném, a dolgok olykor egybe esnek. Akkor meg ne az időrendjét egyik-másiknak idézzük fel, avagy idézgessünk, hunyorogjunk feléje bambán, hanem rögvest tegyünk rendet. Most. Rögvest úgymond.

Az másik opció, hogy fulladjunk bele a szamárköhögésbe. Ez egy elég szarul időzített asztali áldomás ki tudja kinek az asztalára, szóval, ha lehet én a saját főztömet tenném az asztalra (az asztalomra) és nem mellesleg délidőben, hogy miután a fürdés-mosást már rég elfeledve, a fregolin száradó zoknik teregetésének révületétől távol lehessek meg egy kicsit magamnak.

Nem vájkálunk nagyon mélyre, mert ami jó, az amúgy is jó. Azt mondanám, mindenkinek megfelel. Közösen, együvé tartva, tartozva valahová megfelel, s megfeleltethető bármikor, bárhol, bármelyik időpillanatába helyezve a sulykokat. Őszi reggelen a deresedő pókháló a bokor alján az az ökörhugyozás? Rohanjunk a rétre, ki a mezőre, és tekintsük meg a horizontot, ami nem csak az óceán, tenger és egyéb vizes parton van. A látvány
leírhatatlanul szép, káprázatos. Egyet érthetünk, hogy köpött volna még szebbet-jobbat a szemünkre, a retinánkra égethetett volna ez a szeleburdi természet, de ezt nem tette, tehát amit látunk most, az pont elég, hogy jó legyen. Hogy legyen jó. Mi nekünk kell, az a jó legyen bizony.

Egyébként meg több, mint idétlen ez a fakanál filozófia. Már, még, megint, ugyancsak, szintúgy. Választható opció az égbolt ezeken az új szemre csatolható kütyükön. A dolog mókás is, ahogy elszórakozhatunk vele. Mert egyébként, mondja már meg valaki, hogy ez mire jó, ha nem erre?!

Bizonyos dolgokról az ember az idő adott pillanatában nem beszél. Nem szól róla, mert nem szeretné elveszíteni. Az ilyesmi dolgok működhetnek máshogy, másképp. Soha az életben ne érjük meg, hogy azt hisszük, hogy egy azonosságtól minden időre az egész veszendőbe mehet. Aki állt már stabil talajon, az tudja, hogy fél kilencre miért kell megfürödnie és kimosnia, tehát reggel nyolckor a dolog csak úgy lehetséges, hogy egyszerre csináljuk mindkettőt, mert ha köszönet nem is lesz benne, a várt eredmény nem marad el.

Szóval hogy az a csinos égbolt, meg az a látatlanban is még mindig deres pókháló ott van a helyén, annyi szent. Az biztos. Hogy ott vagyunk-e még, vagy most mi történik, az más, egyfajta válaszra nem méltatott feltevés, mert a szénát sem aratjuk és vetjük egy időben. Bizonyos fajta fájdalmas megközelítésből kilovagolva ez azonban sajnos említendő, hogy még mindig lehetséges.

Az ember nem számítógép, nem érett arra, hogy a memóriája túlcsordulásáig, vagy a programhibáig számolgasson naphosszat, ez így van persze, viszont érett arra, hogy ütemezze a saját dolgát, és ahogy kell, élje meg mindazt, aminek a részese lehet bármelyik napján az életének.

A dolgunkat miért így tesszük? Mert nincs jobb?! Hát igen, ehhez a dologhoz hozzáállni tudni kéne jól.

Ipari léptékben nem lehet értéket teremteni, termelni. Amennyiben mégis, az nem a miénk, mert már működésbe jött az a mechanizmus, ami tárgyává, sajátjáévá tett minket mint embert, a rabjai és a foglyai vagyunk. Elsírtuk rajta a bánatunk, (s neki) hogy úgy mond.

Ezer kicsi apró szempárból jól látszik a horizont, az ő országukból pedig mindez még szemléletesen is igaz. Nem érünk rá tehát gondot törni, kaszát, kapát csak elméletben látni, ne adj isten, láttatni, mivel tömve vagyunk, de tényleg az összes belső zseb is ide szóló GPS koordinátákkal, meg régiesen szólva, hanyagul megdöntött vizeskancsóval az egész napra.

A teljesség, a teljes élet, az azért jó, hogy nem mindegy. Nem fogy el, és nem megy haza, mialatt ingázunk a vízpart és a konyhai kert, a mosóteknő között.

Rovatok:

Kategóriák:

Forrás: