Ott és akkor -"Terólad drágám az készül kendőzetlenül."

A fotózás és a rajzolás között elvitathatatlanul kapcsolat van. Gondoljunk csak bele, hogy mikor bénák vagyunk, meglökünk valamit és a tárgy eldől.

Látszólagosan értelmetlen, viszont ha megnézzük, mire vagyunk képesek odafigyelni, egyáltalán, mit figyelünk, mikor kattan a gép, vagy ceruzát veszünk a kezünkbe, máris fontossá válik, hogy felszabadítsuk és ne toljuk csak a teret magunk előtt. A közös alap legyen akkor mondjuk most az odafigyelés. Ez már egy téma, adott dolog, ki mit gondol erről.
Anyát a gyerekével érdekes, értékes pozícióban lencsevégre kapva, vagy rendezett parkot rajzolgatva valami büdös-füstös nagyváros szívében.
Annyi ezekben a dolgokban a leplezetlen igazság, hogy már csak anyaszült meztelenre kell vetkőznünk értük, hogy lássuk, perverz módon megnyújtva az időt, lencsevégre kapjuk őket ecsetet nyomkodva a papíron.
A rövid kis szakasz. Az a bizonyos. Az az ami kell mindenkinek. A legpőrébb hangsúllyal a seggünkbe oltva végigmenni ott, ahol percekkel ezelőttig még nem járt senki. Ha széles a portfóliónk és már nem vagyunk nagyravágyóak sem, ezen a héten biztosan.
A zajos, élénk, élettel telített téma tud legalább annyira érdekes lenni, mint egy kies és kietlen vidék, ahol két színből leírható az egyenlet, egy dombbal és a hozzá tartozó égbolttal elkapható valami időtlen igazság mondjuk az életről.

Menjünk tehát ebbe az irányba, vagyis, hogy az élet csakis rólunk szól, hozzánk szólna, nem beszélne félre. A vele közös, avagy az egyetemes igazság meglátását -egyben megtalálását- magunkhoz és ahhoz igazítjuk, amiképp az ígéret szólna. Keletkezett egy benyomás, ami feltehetően bárhol máshol a világon nem így alakul, szóval a hely szelleme igenis fontos. Viszont ott van, másutt meg nem így szól. Rosszabbul vagy jobban, esetleg csak (megint) másképp.
Miért is mentünk oda? Sivatagot fotózni? Kémlelni a nagyváros szemetét, fejlettségi fokát?! Ez most egy nem fontos döntés kérdése, viszont ha már ott vagyunk, vegyük a fáradtságot, és vegyünk erőt magunkon, hogy-e kérdés tisztába jöjjön.
Tudjuk komplexen is ott is azt, amit tudunk, a felállított kompozíció pedig egészében is tartalmazza azt az érvet, mitől megihletődve éreznénk éppenséggel magunkat. A jó érvet. Nem vélt, gondolt, a később felhasználhatót, hanem a jót. Így tudunk ugyanis hasznot hajtani, nem pedig csak kiáltozni a semmibe, mert tenni nem ezt fogjuk az már egyszer biztos.
Ilyen módon, mondjuk úgy alanyi jogon ugye nem szeretnénk az anya és a gyereke közé keveredni, mint plusz egyéb téma vagy tartalom.
Tudvalevő, hogy ebben az esetben ellenszolgáltatás fejében nem ezért vagyunk ott... Kapunk mondjuk egy kis plusz energiát, új meglátást, mereven eltérő meglátásokat más helyekhez, akár hazulra visszatérve is.

Tudvalevő, hogy az életben, "az akció közepén" nincs egy talpalatnyi föld sem, ami szabad (volna).
Tehát a legjobb tudásunk szerinti kell legyen, hogy azt élni tudjuk. Egészében komplexen jól. Bocsánatos, de a picsába azzal, hogy a kőre térdelünk és mondjuk, hogy megint nekem is csöppent valami. Ez valami olyasmi, ami kapukat zár be és közrefogja a mi kis szabadon fogott miliőnket, szóval óvatosan, mert arról van szó, hogy így is agyonnyomjuk egymást hisz látatlanban mára csakis ez következhet az összes tétlen helyzetből és egyébként is művésznek meg fotósnak kell lenni ahhoz, hogy a gonosz és gőggel telehegedült világban boldoguljunk. Picsába tehát az álszentséggel is, de olyanba, ami soha az életben nem tér vissza így még egyszer hozzánk.
Közönséges módon így nem csak a rossz fényviszonyok közepette romlik a látás, viszont ha a tárgyilagosság fontos, mivel manapság és máskor is az lett elsőként úgymond a kezdetekre, a jóra való meglátás képessége a tudatunkkal együtt egyre kevesebb és kisebb dolgok érintésére "lesz képes majd".
Mielőtt agyonnyomódunk tényleg végérvényesen, kezdjünk malmozni a kezünkkel, az ujjainkkal és vegyük ki a megszentelt pecket a szemünkből és a szánkból, hogy jól lássuk azt, ami történik még idejében, mert ez felelősség és nem belőle, hanem miatta következett a kiváltott stressz.
Hívatlanul és hivatalosan is együvé tart a dolog, következésképpen "tehát" jó tudni. Hogy tudtuk jól, abban az volt a felelősség, egy ütem kimarad, ha rögtön gondoljuk, hogy az köszönhető, hogy tudtuk. Nem hogy, csak, így pedig nem megy előre a világ, a mi kis világunk sem sehova. Szakvizsga előtt, a háztetőn dorombolva mi erre még ráérünk.
A kishitűség a meggondolás előtt való. Talán úgy áll meg a kompozíció, marad helyén a téma miután összeállt (ekkor mindenki tehetetlen...), miután rázártuk perverz örömmel is kulccsal az ajtót, hogy kérdésével együtt számba vettük az összes okot és indokot, és tudjuk, hogy az egyetlen birtokolható dolog most csak a tudásunk lehet, hisz mégiscsak vele van az, amit nem tudtunk.
Csalódás, de a dolgot közrefogva valahogy ez mégiscsak így van. A tudtunk nélkül önként passzírozzuk szét egymást és tartunk afelé anélkül, hogy felfognánk jól, hogy mi történik, pedig a sejtés jól megvan, tehát az összkép mégis lehet beszédes és lehengerlő, olyan, ami agyoncsapja azt a rissz-rossz, egészében közös, hallgatólagos beleegyezéssel eléggé komisz tudatunkat, miért az arcunkat mégiscsak talán odatartottuk hitetlenkedve.

Szóval, hogy az istenért van akkora nagy csend a sivatagban és olyan elrettentően magába hajló önpusztító magány a már említett nagyvárosban, vagy bármelyik párjában másképp. Egyiket a másik nem látja, rólunk van szó, mert ez bennünk van. Ez a tétlenség pontosan. Az elvesztegetett és majd elhajlott, de meg nem látott lehetőségé, aminek a kellemetlen benyomásából meg lett a sivatag ilyenné.
Mostani mainstream gondolkodásommal jól felfogottan mondom, hogy keletkezett az a sivatag. Éjszaka magányosan sétálva a város utcáján pedig úgy gondolom, hogy mindannak, hogy ezt úgy érezzük a hátterében van is valami, valami kevésbé gyötrő, időtálló nyugalom.

Rovatok:

Kategóriák:

Forrás: