Ne mozogjunk, sportoljunk, éljünk, és számoljunk el a szabadságvággyal

A túl sok mozgás idegessé tesz, ráncosítja a bőrt, és még az öreg bácsik is megijesztik az embert az erdőben.

Összességében ennyi, amit ma, a technológia korában el lehetne mondani arról, hogy miért ne mozogjunk. Ne sportoljunk, mert az felborítja a napirendet, mert utána csak a henyélés következik egész délután, elrontja a délutáni programot. Ez kifejezetten nem tesz jót az emocionális kapcsolatok szövődésének.
Várjuk ki a végét. Egyszer mindennek vége szakad, ezért nem is érdemes belekezdeni jóformán semmibe, nagyobb tervekbe meg pláne nem.
A dolgok úgy vannak jól, ahogy azt az isten adta, bőven elég, ha csak vágyakat, álmokat szövünk köréjük, nem kell, hogy a már annyi más ember által kitaposott ösvényekről letérjünk önző önös érdekeinket az előtérbe helyezve.
Nincs szükség előbb boldog lenni annál az időpontnál, amit a sorsunk nekünk megadott, nincs szükség korábban túlbuzgónak lenni, törekedni a szebbre, a jobbra, mert evvel zavarunk másokat ezen pillanataik megélésében.
Ne menjünk el kiállításra, ha nem volt a családban előttünk még olyan műkedvelő, aki legalább egy pálcikaembert ne karcolt volna bele a homokba és ne öntött volna rá betont, hogy örökké megmaradjon az utókor számára. A dolgok helye és ideje.
Nehogy megsértsünk másokat, jobb ha magunkba zárkózva, visszavonultan élünk addig, amig el nem jön a mi időnk. Legyen az öt perc, három nap, vagy tíz év. Titokban mindenki erre készül.
   A legjobbak nem is mernek gondolni erre, mert az elődeik (feljebbvalók, lehetséges példaképek és vetélytársak) nyomán, már megtanulhatták, hogy a legjobb csak az lehet, aki képes mindent latba vetve várakozni a pillanatra, amikor minden az övé lesz majd egyszer.
Még az elejtett papírzacskóért se hajoljunk le a földre az utcán, parkban, köztereken – jóllehet a miénk volt -, mert ott akkor mi ebben aligha vagyunk okolhatók. Gyerekek vagyunk ott, a vágyainkat azért megéljük. Ragaszkodunk foggal körömmel, szeretjük, ha szeretnek bennünket akár még a semmiért is, elismerjük azokat, akik nálunknál jóval többet értek el tőlünk valamiben, de valahogy nem akaródzik tanulnunk, okulnunk tőlük, sőt, hajlamosak vagyunk inkább felejteni és ami az egészben a legszörnyűségesebb, még saját megélt dolgainkat, tapasztalatokat is előbb felejtsük el, minthogy sem hasznosítanánk, jóra fordítanánk azokat csakis a békesség kedvéért.
A béke ekkor olyan mint egy madárka az olajfa ágán. Nem szabad elröpülnie, mert az egész csakis addig van jól.
   Aztán csak a baj következhet abból, amit és ahogyan teszünk, amiért nem bálványoztuk a nagy elődöket és figyelmen kívül hagytuk azokat a bizonyos szabályokat.
Ezért a fegyelmetlenségért egyértelműen, megingathatatlanul csak dorgálás járhat, semmi más.
Aki már taposott új ösvényt, épített utat másokkal egyetemben az tudja jól, ismeri az igazságot.

Ez a delírium úgy a jó, úgy a legszebb élvezni, hogy nem hagyjuk meg a kívülállónak, hogy okítson, csavarjon a dolgokon, mert mi vagyunk az igazi nyertesek a pillanatban, ehhez mi értünk igazán. Ez a nekünk járó privilégium, amit ha valaki akarva, de még ha csak akaratlanul is megsért, kegyetlen lesz annak a veszte. Eltiportatik és eltapostatik, ahogyan a könyv szólja.

Az egyetlen parancs, ami közbeszólhat, mert ez jelzi, hogy jó helyen jársz, ismeretlen vizekre eveztél, még felfedezetlen tájakra tévedtél, ebben és ezért a világ a tiéd lesz és lett.

Tedd most félre a könyveket, takard le Buddhát a polcon, mert minden bűbáj. Ne emeltess szobrot magadnak. A lehetőség, hogy felfedezz, a tiéd. Ne bízz meg senkiben, amit érsz, az sokkalta több, ezért figyelmedet fordítsd a rád kiszabott feladat felé és állíts mindent annak szolgálatába. Ne hibázz, mert mindez hamar elillan, semmivé lesz, ha azt teszed, és elpusztít téged is majd. Én nem félek, és ha odaérsz, már te sem fogsz.

Rovatok:

Kategóriák:

Forrás: