Miért is kell, hogy tüsténkedjünk? Hogy is van ez?!

Mennyi időre van szükség, hogy egy határozottan pofásnak és mutatósnak mondható mű elkészüljön? A legnagyobb meglepetésre, nem kell hozzá sok idő. Nagy idő.

Vannak bizonyos témák, amiken napokig lehet ülni, de van olyan is, amiken napokig ülünk, aztán meg sohasem készülnek el.
A témaválasztásnál mindig vigyázni kell? Örökzöld téma a tájkép meg azok a színezni való kis motívumok, minták, melyekkel egy pápaszemes begyöpösödött felnőtt is jól elszórakozhat. Tényleg, a boldogsághoz nem kell más mint elképzelés és akarat?! Hát hűha, sokat tudhatunk meg magunkról, a pillanatnyi idegállapotunkról, és nagyjából a világgal való kapcsolatunkról egészében, ha foglalkozunk ilyesmivel... Lehet, hogy néhány dolgot ki is hagyunk majd az életünkből továbbiakban. Vagy talán csak újra szemponttá teszünk régen elmúlt dolgokat.
Elmulasztottuk őket, mert nem volt ildomos velük törődnünk a továbbiakban. Egy fontos pozíció, az élet hozta, ilyesmi. Nem arról van szó, hogy hozzá se szagolunk már a későbbiekben, csak rejtetté válik. Mondhatni, hogy szerezni lehet néhány alkalmasint ormótlan sebet, amire az előrelátásunkból kifolyólag, nincs is szükségünk.

Szükségtelen, mert mondjuk tudjuk a végkimenetelét annak, hogy teljes súllyal nekifeszülni ilyen meg olyan dolgoknak stresszes helyzetben nem érdemes. Ez a világlátás féle azonban bizony nem túl kifizetődő. Rossz helyen és a rossz időben szerzünk magunknak megrázkódtatást és azon melegében a makacsságunk folytán tehetjük zsebre, mert piszék voltunk és a kénytelen-kelletlen magatartást választottuk.

A felnőtt színező jó dolog, meg az is, hogy még valahol azért mégiscsak el tudunk képzelni egy női testet a vásznon, papíron, de ha már esszük a kefét, és tudjuk, hogy jó úton járunk, nincs is akadálya tulajdonképpen, hogy a pillanatnyi tévelygésünk nyomán elkövetett sokkot borban és savban oldjuk fel, bármennyire is túl nagynak mutatkozik ez tőlünk.

Meg fogjuk látni, hogy hihetetlen bénák vagyunk, mert tudtuk, csak azért mégis a részvétel és a passzív figyelem más kategóriát jelent, legfőképpen bennünk kialakult világlátás miatt, ami miatt végső soron mindent és magunkat is feladtunk egy kis csekélységért cserébe valahol.
Az van, hogy az értékrendünk elsatnyul, kívülről meg jól láthatóan eltorzul, ha nem élünk vele. Hogy ez mennyire fontos?! Egyebet nem lehet elmondani róla, hogy hát eléggé. Az értékrend nem az én, az erkölcs és a tudat sem végső soron. Ezek mind apró kis összetevők céljaink elérésében, és nem több.

Szóval, próbáljunk csak meg örülni a színeknek, meg annak a néhány eltalált záróvonalnak, amiket mint akadály, sikeresen vettünk. Ez egy szerencsejáték azonban. Önmagunk felfedezése valahogy azért mégsem csak egy múló adrenalinsokk csupán. Maradandó dolog, és mint olyan, törődni kell a hatásaival, összetett dolog, és időközben lehet lehetetlen feladattá válik. Mégiscsak feladtuk magunkat, és most csak sajnálkozunk? Hát lehetséges.
Vagy csak húztunk egy merészet, és rémeket láttunk. Az a baj, hogy magunkkal szemben húztuk ez a lapot, szóval, (külföldi közmondás), nem merészeltünk egyedül maradni magunkkal többé.

Figyelem, táncolni, mint egy marionett bábú, céltalanul lehetetlenebb feladat, mint elvállalni az öngólt. Mindennek megvannak a miértjei, szóval jobban tesszük, hogy ha húzunk egy vonalat, majd később a papíron is tesszük ugyanezt másképp, immáron egy újabb tudással és páncéllal vértel felfegyverkezve. Az a probléma, hogy bizonyos kötöttségek rövid életűnek tűnnek, holott jobban megszemlélve a dolgot, egyáltalán nem azok. Sőt pró és kontra, velük haladhatunk tovább csak a továbbiakban, szóval oda se neki, ha ránk szakad az ég és eltűnik a talaj a lábunk alól, hisz mindig van hová esni. A lojalitás meg a hűség nem emberi tulajdonság, ez a kapcsolatteremtő képességünk lehetőségét határozza meg. Valahol elvágtuk, megszabtuk, meghúztuk a vonalát, megmondtuk, hogy ennyi elég volt, a lehetőséget mulasztottuk el.
   Két egymástól homlokegyenesen eltérő benyomás a lehetetlen rémképek ellenére kapcsolatba hozható egymással, szóval kellő komolysággal és hagyva a magunkkal szemben támasztott előítéleteinket ráébredhetünk arra is, hogy szorongtunk és idegesek voltunk. Azután is, hogy megsemmisültünk, de még közben is lehet róla szó. A módja nem mindegy! Hagyni fogjuk a továbbiakban saját magunk szankcionálását, ha egyszer megtapasztaltuk, hogy milyen is ez. Az, hogy a döntéseinken mi múlik. Mi is az, ami elmúlhat vele, amivel szabad rést hagytunk olyan más dolgoknak egy puszta érzetért cserébe, amit családból közösségből hozva végül is megszoktunk. De ilyen dolog a tapasztalat is, szóval
válaszolgassunk serényen, ne engedjük, hogy blokkoljanak ezek a szegről-végről önazonos dolgok...
Megrázkódtatás és nem agyrázkódás az, ha felfedezzük magunkat más erkölcs és értékrend szerint, szóval tisztelet és kitartás, míg a partvonal tart, azután meg ne felejtsük el lejegyezni hol jártunk papíron ceruzával, betűkkel billentyűzeten, alakokkal, formákkal, sorokkal, motívumokkal mintákkal az életünkben, és ha már rászoktunk, vegyünk be mellé egy aszpirint.

Rovatok:

Kategóriák:

Forrás: