Megláttam magam, jöhet a csakratisztítás

Kevés megihletőbb dolog van, mint mikor az ember önmagával találkozik, és abban kiélheti a kreativitását, a gondolkodásmódja szerint cselekedhet.
Az ösztönök, az ösztönösség fontos az életünkben, ha erre rájön az a cseppet sem várt eredmény, hogy igenis ez párhuzamba hozható valószerű dolgokkal, akkor az már csak a hab lesz a tortán.

Vannak dolgok ugyanis, melyeket igenis nehéz meglátni, nemhogy láttatni, ezek előcsalogatásához esetenként tapasztalatra, rutinra és sok-sok türelemre van szükség. A legtöbb esetben a kulcsszó mégis a türelem, mert amíg a rutin tapasztalatot feltételez és fordítva, addig a türelem nem feltétlenül magától értetődő fogalom.
Előfordulhat esetenként, hogy rutinosan állunk hozzá olyasmihez, amit még az életben nem csináltunk, de előfordulhat az is, hogy a tapasztalataink ellenére valahogy nem áll össze teljesen a kép. A türelem tehát nem csak végletekbe nyúló várakozást jelent, mert ez ugyanúgy elterelheti a figyelmet a lényegi dologról a központban, hamis összképet adva az "egészről", így olyan szinte feleslegesnek mondható cselekmények megindítója lesz a kezdeti jóhiszeműség, amire később, lehet csak egy pillanattal később lett volna nagy szükségünk.

Kijöttünk a vízből, mielőtt vizesek lettünk volna, illetve vizesek lettünk már a parton.

Ez egy örökös frusztráló tényező, mondhatni "az" a tényező, amely mellett nem, vagy csak nehezen mehetünk el következmény nélkül, tehát szükség van magyarázatra, magyarázkodásra nem csak az ember saját jól felfogott érdekében.
Magyarázkodni nem rossz dolog, ha segítségével megmaradhatunk azokban a keretekben ahol a bakot meglőttük, a hibát elkövettük, mégis ezáltal egyáltalán nem mindegy, hogy a türelem a továbblépés lehetőségéről, a vágyról szól, vagy csak egy újabb kipontozott rész a falinaptárban, ami után pezsgő és kaviár következne.
Kettősség, az a bizonyos kettős mérce, szóljon tehát erről ez a cikk, és ne a meglátás képességéről.
Ugyan ki ne adná meg a lehetőséget ezért, s ugyan ki ne engedne a hívószónak, ha megerősíthetjük vele az addigi jól megérdemelt, azt a magasságokba emelő pozíciónkat, mely nélkül aligha érhettük volna el jelenlegi állásainkat.
Áldoztunk az égnek és a földnek, teremtettünk, mindinkább létrehoztunk valami fontosat, mégsem tudunk élni vele, saját használatba venni, birtokolni, a saját kényünk kedvünk szerint alakítani, fejleszteni.
Rémes történet, mikor az orrunk előtt zajlik a saját életünk, még sincs beleszólásunk a valós történetbe, frusztráló maga a tény, ahogyan az összes addigi felismerés lesz az elképzelés hóhéra, mi pedig csak egy nárcisztikus, önmarcangoló lélek képét üdvözölhetjük újfent, ezáltal semmivé válik a törekvés, amivel eleinte tiszta szándékkal indítottuk útnak a fantáziánkat.
Kicsit részletesebben, tény és következménye, erre nem lesz most szükség, ugyanakkor ehhez rendkívüli erőre van szükség, hogy ne pusztítson el bennünket már az elején, valahol a "nagy" terveink megszületése utáni pillanatban, ahol a legsebezhetőbbek volnánk, mivel a meggyőzés és a meggyőződés időben ekkor találkozik (jelenik meg) egyetlen egyszer a maga elvitathatatlan csupasz igazságával, önvalójával egyetemben.
Szögezzük le, nincsenek kényszerképzeteink, és azt sem mondanám, mondhatnám, hogy az csak egy gyenge jellemnek valóság.
A gyengeség ugyanis szépség is lehet, és talán akkor sem változik a tények közt elítélendő tulajdonsággá, ha már akadályt képez a haladás útjában, megbénítja a cselekvőképességünk fontosabb rétegeit, egyben már mérgezi mások érdekeit is.
Készítsünk lenyomatot, hisz az fontos. Vonuljunk el ide vagy oda, kapcsolódjunk ki, de legalább pihenjünk, hátha az megoldást hoz ott, ahol nem is gondoltuk volna sohasem. Sok mindenhez rengeteg idő kell, ki kell várni a megoldást, ahogyan aktívan ez ugyanígy zajlik, de mivel ekkor ezt észre sem vettük, ezért jóllehet nem is számolunk vele más kifejezés, kép nem lévén fenn a gáton.
Ahol a kultúrák találkoznak, ott folyik ki a ballaszt, s emeli a felszínre az addig a mélyben rejtve maradó hibákat, összeférhetetlenségeket, megnehezítve ezzel a kapcsolatfelvételt, lehetetlenné téve a kommunikáció legalapvetőbb formáit, így elodázva mindazt a joggal elvárt eredményt, amiért vállaltuk az egész feladatot.
Ez igazán kellemetlen.
A tények ismerete alapján elmondható, hogy egyáltalán nem következmény nélküli. Lehet, hogy örökre elveszítettük magunkat és meglehet, hogy örökre elrontottunk valamit, s nem fogunk már felemelkedni többé, kiemelkedni a mocsárból.
Tehát a folyamatos érvek és ellenérvek ellenére nem jutunk semmire sem már egy ideje. Ítéletet hoztam a gondolkodásmód felett, pálcát törtem a kreativitás szabadsága felett, ami önmagában egy abszurd feltételezés volna, tehát mégsem lettem az, aki ha az álmát is kergeti, csendben azért mégis közelítene valamiképp a megoldás felé.

De lehet (még) ez egy színekbe és formákba kódolt mantra, egy expresszionista kép valamely a művészeti irányzat híres képviselőjétől, elvitathatatlan, hogy mint ember az ember ellen, nem ér semmit semmilyen törekvés, hacsak "el nem fogadjuk", hogy a kultúrák és abban az ellentétek képesek volnának mégis úgy találkozni, hogy azzal nem okoznak hathatós kárt a másik és a mások érdekében, tehát a mindenféle gyengeségektől elrugaszkodottan felismerve, hogy csupán szemlélődő félként vannak jelen meglehet így egy harmadik életében, persze, vagy sem, a hatás (a) végtelenségig, vagy a végletekig fokozható, mert, hogy milyen áldozat árán, az egyik esetben sem lesz mindegy.

Rovatok:

Kategóriák:

Forrás: