Kevés az idő, vagy én volnék elég szórakozott, vagy szórakoztam (el belőle), és kevés lett?

Abban mi van, hogy egyszer megértünk dolgokat, majd máskor értelmezni sem vagyunk képesek ugyanazt. Na és mi van abban, hogy semmiféle hatást sem vagyunk képesek elérni azzal, amivel máskor meg sort döntünk. Úgy mint a dominó.

Valószínűleg a természetes szelekció, nem csak a gyenge egyedekre, gyengébb fajokra, az árral szemben úszó vak "szabad" rabokra vonatkozik, hanem a gondolatainkra is igaz lehet. A gyengébb elhullik, pusztán azért, mert gyengébb, de olykor az erősebből nem lesz semmi. Semmi hathatós, semmi hatásos, semmi erőteljes, sőt, az erőssége okán elveszett belőle az igazságtartalma.
Az erő sem csak izomerő. Erről legendákat mesélnek.

Vagyunk képesek igazat állítani, meg nem is. Egy ilyen helyre, egy ilyen világba akkor minek is ölni a jóindulatot! Teljesen jogos, viszont nem csak egy szempont létezik, nem csak egy kiforrott hozzáállás, ebből nem csak egyetlen egy van. Hogy a francba lennénk képesek emberi mivoltunk létére meggyőzni másokat, ha mindenből, ami van, az az egy, ami csak a mienk.

Az is olyan keményre sütött előtte sziruposan édes valami, hogy az sem látszik, hogy az micsoda.

Ilyenkor a teremtés van, meg a helyből két méter esete, mert mondjuk kiment a lábunk alól a talaj.
Jobb félni, hogy nagyon ne kelljen megijedni.
Az, hogy nem veszünk tudomást valamiről és adott esetben valakiről, az nem jelenti azt, hogy nem tiszteljük. Miért is ne tisztelnénk, ha már nem gyalogoltunk rajta két lábbal keresztül. Féljük ekkor a másikat és ez nem csak alibi, mert annak ellenére, hogy már ott van, mégsem adja jelét annak, hogy valahol akár jelen lenne egy kicsit is akár.
De ez nem az a félelem, mikor megijedtünk, és el is szaladhatnánk. Ez az az állapot, amit talán az iskolában kéne tanítani valahogy, annak, aki tudja. Azt, hogy mégis általánosságban, hogyan kell félni valamitől, ami nincs ott?
Vagy egyszerűen csak a mi saját akaratunktól fogva nem az, és ezzel lehet egy kicsit büszkélkedni talán?
Úgy van ez valahogy, hogy a sorsfordító dolgok sosem a jó időben, időnként pedig elképesztően elementáris erővel (mert az lett...) elképesztően rossz helyen csapnak be. Vagy csapnak le ránk.
Arra, akik és aki emelt fejjel ténykedtek, tevékenykedtek tettek vettek a világ javára, és ha már olyan, az ellenére is kicsit.
De lecsaphat arra is, aki épp a fejét fordítja és rohanna a kijárathoz, bárhol is van.

A kettőből négy, majd nyolc és a végére ember nem tudja megmondani, hogy mennyi lesz, lett. Ez a szám, ugyanis az a bűvös szám, amit soha nem számolunk meg. Volt valaki aki megpróbálta? Talán igen, de lehet, hogy nem.
Az azért biztos, hogy nem most van, amikor sírnék, vagy akár mosolyognék. Az a szám, hogy azért ne vesszen kárba, lehet a nulla.
Feltehetőleg egy számot nem ítél el senki. Esetleg azt, ami mögé elbújt, vagy ami mögé elbújhat.

A végtelenség, a látszólag értelem és emberi tartalom nélküli dolgok szikra nélkül tényleg olyanok lehetnek, viszont a közé illeszkedő tartalom, már nagyon is érdekes. Akár azért is, mert, hogy lett abból valami, ami az előbb nem is volt, mert ott nem is volt még akkor semmi. Vizsgálja (!) és vizsgálja (.) biztos valaki ezt is. Már ha van rá elég ideje. Ez most akkor ösztönös?

Rovatok:

Kategóriák:

Forrás: