Jelenségek a magány közben

Itt poshadunk meg, és nincs is semmi. Csak zajlik az élet. A gondolkodás hatalom, de oly gyakran nem érünk el vele semmit.

Zajlik a maga sodrában, mi meg kullogunk mellette, mondjuk sörrel, könyvvel a kezünkben. Ha el nem tévedünk már az elején, a magány igenis kompromisszumista fétis. A jólét fétise. Vagyis legyünk jól, de ne eléggé a tettre. Nem feltétlen anyagi jellegű ez a jólét, lehet csak egy jól választott pozíció, miért foggal és körömmel ragaszkodunk, elengedni nem engednénk.
Ne legyünk túl szigorúak, sokaknál az önbizalom hiányzik, és ebből fakad, hogy ők tényleg nem tudnak rendesen koncentrálni, csak félig, mondjuk. A hatás hasonló, de az eredmény egyáltalán nem lesz ugyanaz. Sőt, bizonyos értelemben rombolóbb, mintha nem csinálunk semmit, vagyis önfegyelmet gyakorlunk, ebben az értelmében. Nem a szabadidőről van most szó, mindezt csak konkrétumok nélkül. Pihenés viszont lehet, de akár a legnagyobb hajtásban is ránk törhet effajta érzet, azaz úgy érezzük, hogy olyan messze kerültünk a közegtől, a hajtástól, ami körülvesz, hogy már-már el is feledkezünk magunkról. Vagy meg is, közben viszont nem mentünk sehova, a figyelmünk pedig nem terelődött el. Relaxálni tehát nem csak csendben elzárt helyeken lehet. Az élményekhez figyelem kell, ráhangolódás. Nem társ ebben a hétköznapok sodrása. Ez rossz hír sajnos nagyon.
Hozzá tartozik, hogy minél nehezebb valami, azt majd annál könnyebb lesz helyben hagyni, ha valóban lelkiismeretesen tudtunk dönteni az "ő" felesleges voltáról.
Csak az volna jó, ha tényleg nem éreznénk fölöslegesen felelősséget eközben. Stressz, aggodalom, bizonytalanság, ez talán a három legnagyobb ellenfél nap mint nap, amivel küzdünk eredmény nélkül, mindeközben meg nem kapunk semmit sem cserébe, csak azt, hogy "túléltük".
De hol van a teljesség, az empátia és a haladás érzése, ami mondatja velünk, hogy jó úton járunk?
Úton-útfélen szakítunk csak időt érezni. Szakítjuk a lehető legelcseszettebb értelmében le magunknak az érzést már azért, hogy legyen.
Vannak dolgok, melyek nem tűrik meg ezt a mondjuk úgy, monotonitást. Üresedés és magánnyal végződik majd, bárhogy is álltunk hozzá az elején, mert bizony lehet, hogy kiállni, megállni kellett volna kezdetben. Bánhatjuk, de az már a fétis, mert az élet zajlik tovább, egyre csak köszörül, és nem hajlandó kivárni, míg párt találunk magunknak.
Szóval jó, ha nem marakodunk, és vagyunk hajlandóak elfogadni bármiféle inspirációt helyzettől, állástól függetlenül.
Van egy olyan dolog, hogy a gondolat hatalma. Ebben a formában a saját benyomásból ered, hisz abból táplálkozik. Attól lesz mélyebb mint a másiké, mely mondjuk lehet, hogy látszólag ugyanazt mondja, mondaná.
Cáfolni minden ember képes, az alvégeken sem tiltott, ahogy az iskolázottaknak a nagy tudást meg kötelező.
Könnyen abba lehetne most hagyni azzal, hogy legyünk nyitottak. Viszont inkább az éberség kifejezés jobb volna, mert nem vagyunk, mint oly sokan azt megérezték, soha elég koszosak ahhoz, hogy ne éreznénk valahol mégis tisztának magunkat azért. Épülünk és szépülünk, ahogyan tudunk.
Talán az iskolában éreztük még magunkat leteremtve és gyakoroltunk önkritikát, de a valóságban már nem. Ki tudja, hogy miért, talán ez is egyfajta korrupció, a nagyság hangsúlytalansága, de nem érdekel bennünket, hogy hova vonz és egyben húz a szívünk. Nem törődünk eleget vele, mert mondjuk ki, nem tudunk, mert lemaradnánk a többiektől, majd sebezhetővé és törékennyé válnánk, ami egy korábbi gondolat, a gondolat hatalma szerint viszont rövid úton megfeleltethető, ha jó úton járunk.
Képletesen kifejezve ezt a téblábolást, az üvegpohár és a tányér könnyen eltörik... Nagyon sok felől vannak benyomások a legnehezebb helyzetekben is, kérdéses az, hogy mennyire tudunk hatást gyakorolni a sajátunkra.
Hogy tudjuk, hogy baj van, az már egy jó irány, mert tudatosítottuk csak mi magunknak, így a kivezető út már könnyen megtalálható. Tapasztalható károk és károkozás nélkül. Mi történik akkor, ha mi épp a szabadulás gyönyörét éljük át, mások, sőt elég sokan viszont a közegünkben sorra zuhannak bele a megélt mélységekbe, úgy érezzük?
Terhel bennünket a felelősség, csúnyán mondják azt, hogy ez itt mind a mi hiányosságunk miatt van.
Néha adódhat, hogy lehetnek ilyen érzéseink is. Aki a korábbiakhoz ismét visszanyúlva egyfolytában csak kérdez, az nem fogja megkapni a megfelelő válaszokat, és van ebben valami hamis csalóka nyugalom, amit jobb, hogy ha észben tartunk és átérzünk, megtanulunk legalább disztingválni, ha kifejezni már nem tudjuk is, hogy miért érezzük magunkat furcsán. Elhagytuk ugyanis a jól megszokott és bejáratott ösvényünket és ez felelősséggel járhat, magyarázatra szorul jóformán.

Ha feltankoltunk viszont és van mit elengedni, hát tegyük meg, ha van elég önbizalmunk hozzá, és felelősséget tudunk érezni azért, ami történni fog. Az előző esetben az volt a feltevés, hogy nem történik semmi. A vicc az, hogy most sem fog, annyi történt csak, hogy nem ultimátumot, hanem magyarázatot adtunk, méghozzá jól. Miért ne?!
Ennek nincsen gátja szemernyi sem, "csak mi magunk lehetünk az".
Aki látott már utópiát, vagy volt látatlanban is letargikus hangulatban, az tudja, hogy nem kell megijedni attól, hogy a látóhatár, a látható tér egyre silányabb és kevesebb lesz, szűkülnek az érzéseink, sőt ez egyfajta védekező mechanizmus a letargia tárgya ellen, szóval jobb ha látjuk is a másik embert, nem csak gondoljuk, hogy látjuk, megint visszanyúlva megint egyel előbb, már a legelejére, és nem tévesztjük össze mondjuk a pohárral vagy a tányérral.
Kikívánkozik, hogy a kapcsolat a nem tudás idillje és a tudás pszichotikus magnitúdója között gátolva van.
Arról van szó, hogy elvagyunk mint a veréb a faágon, vagyis közös hallgatólagos beleegyezéssel hallgatjuk, ahogy a csend szólana.
Másképpen a kérdés az, létezik-e az a jelenség, mondjuk így, mely két azonos ízlésű, gondolatvilágú embert a világ két különböző pontján stílusában összeköt, hogy ne csalják meg egymást, ezzel megmaradjanak saját maguknak, mint ember fizikailag egymás mellett, ezzel megkülönböztetést is nyerve a maguk megnyugtatására. Mindezt az együttélés szabálya szerint, nem pedig a közös álláspont kialakítása érdekében.

Rovatok:

Kategóriák:

Forrás: