Hogyan lehet sokkoló a reprezentatív megjelenítés? Megint rajzoljunk, készítsünk vázlatot, designt semmi nélkül, de közösen, csak együtt mi

A fő a nyugalom rendhagyó módon. Tegyük félre a hamiskás szavakat és nézzünk egyenesen előre.

Ez egy éber hipnózis, hipnotikus állapot, ahol megtörténhet bármi. Akárki szívesen hozzájárul ahhoz, hogy ezáltal is jobbá tegye a világot. Azzal a fajta mondjuk attitűdnek, ami sokak életében csak ritkán adódik sajnos, szinte statisztikai az előfordulásának az esélye, megint másoknál, keveseknél meg mindennapos. Mi van azokkal, akiknél ez tudatosan irányított, és ha bár kritikát, kritikus hozzáállás is az első sorokban a jutalom, mégsem ijednek meg a saját árnyékukat szemlélve sem. Ezt elérni nem lehetetlen, ugyanis, lehetséges evvel rögtön kettőt is mondani, azzal, hogy azt mondjuk, "a könyökünkön jön ki", és nem tesszük hozzá, hogy "már megint", sem verbálisan, sem sehogy, már előidéződött egyfajta különös, szavakkal eleinte nem igazán leírható megfigyelés. Az állapot. Ez az az állapot - hozzáadható, hogy sok esetben ez lehetne egy film címe is akár. Várunk mi örömmel bizonyos dolgokra. Minőségi dolgokra. Milyennek kell lennie hát ezeknek? Jelentékenynek, megfoghatatlannak, és nem utolsó, hogy a lényegnek mindig látszódnia kell. A lényeg nem mi vagyunk. Helyes azt állítani, hogy széljegyzet. Kockázatos manapság ilyet mondani, de így van. A szabadság
megengedő, használjuk ki tehát a lehetőségeit. Nem feltétlenül kell kirívónak, magamutatónak, elsőrangú félnek látszani, hogy ez a bizonyos állapot könnyedén, és ami a legfontosabb (a világon) bekövetkezzék.
Eszünk, iszunk és a többi. Ez a közös nézőpont, ami lássuk be, a természetesség. Nem könnyű egy agyonstresszelt állapotban felállítani egy ilyen attitűdöt. Nem lehetetlen. Mikor tesszük meg mégis, ha már akarjuk ennyire és feltételezhető, hogy igenis közeláll a természethez, ami az emberé?
Hát mondjuk legyen a szerelem. Legyen az, hogy adni és kapni. Az adok-kapok tisztasága. Ad-hoc kapcsolat ugyanis, legalábbis a legtöbb honfitársunk életében a számítógéphez és vagy egy okostelefonhoz kötődik. Tudunk egyáltalán kötődni ilyen szimpla ad-hoc mód bármihez, vagy bárkihez, "ahhoz a bárkihez" az életben? Nézzük már meg. Mondjuk kezdjük azzal, hogy mi a szeretet. Mit jelent szeretni valakit. Sajátos mód értelmezni, felfogni minden egyes gondolatát, elhessegetve közben az összes kényszert? Talán ez mégsem annyira, ugyanis a dolgoknak összefüggésében is van értelmük és ennek az elvesztését sajnálhatja az, de nagyon, aki már átélt hasonlót. Szóval a dolog innentől kétirányú. Magunkba zárkózunk és hát mondjuk ki elvetettük az értelmet.
Az első, mégis a legfontosabb, hogy az előbbi hülyeség és pedig úgy ahogyan van, tehát innen kell nem gépi mód folyton tudni elrugaszkodni. Azok a pontok bizony vannak, igen. Nem érkezik meg csak úgy a semmibe.
Küzdeni viszont azért kell (ez egy jó hír), mert ez a látószög, még egyszer, ez a látószög ami megszerezhető.
Sokféle értelme van, nemde? Egy biztos, nem fér bele kicsinyesség, amiért pedig most hivatottak voltunk küzdeni, nem fér bele a kétely, de a kétkedés sem csak úgy magában. Belefér viszont bőven a kételkedés sajátos formája, amit a magunk hasznára fordítunk.
Konyhanyelven kiírattuk a "telefonon" a híváslistánkat. A legsajnálatosabb dolog, hogy ez így előfordulhatott valaha. Az is így gondolja ezt ténylegesen, aki átélte, viszont sokak nem tudnak kilépni belőle, mert utoljára egészséges kapcsolatuk a saját anyjuk mellén volt. Kapom az ételt és az jól van. Erre kell gondolni. Szóval érdekes ebben az, hogy természetes, hogy nem jut eszünkbe mondani, hogy egyedi, hanem az anya mondhatja rá, hogy egyedülálló pillanat.
Örömöt okoz. Mond ez valamit? A boldogság az, hogy van kinek. Az a bizonyos megfoghatatlan flow élmény, amikor magunkévá tettük a mi kis tárgyunk összes létező aspektusát, és nem kell állatot ölni, hogy érezzük a vadászatot.
A tárgyat pedig magunknak kell felépíteni. A tárgyát annak, amit tágabb értelemben mi valójában ettől a dologtól (ez esetben egy paradoxon a mi, a gyerek és a női mell) szeretnénk kapni.
Nem várni, az egyel előtte volt. Megbénultunk talán és észre sem vettük? Ha már ennyire magasztalva van a természetesség rideg és megszínlelendő szeretete, mondható, hogy ez nem éppen egy várt fejlemény.
Hagyjuk is a politizálást, meg a hétköznapos politikát, mert annak a kommunikáció során nincs sok szerepe, csak ízlésromboló, destruktív, élező hatása van. Lássuk be, hogy nem szeretnénk ágyba vinni ilyen gondokat, dolgokat sem tudat alatt, és ha ezt tudjuk és szemléljük már jó ideje - mi lettünk a felnőttek -, sem afölött.
Bármely nézet cáfolható, akármilyen sziklaszilárd vélemény átértelmeztethető és akármelyik alappillér elmozdítható, hogy osztódjék a kedvünkért észrevétlen de nem a végtelenségig. Ugyanis bizalom nem épülhet végtelenségi kapcsolókra... Na jó, lássuk be, ez azért mégis csak, ha az aktualitást tekintjük, de durva. Az a végeredmény, hogy a jelzője, hogy borzalmas sem lesz.
Mi magunk vagyunk tehát, akik bízva építhetjük a saját szellemi, szerelmi életünket és akinek minden koron hajlandóságot és felelősséget kell mutatniuk, ha erre van szükség. Másképpen legyünk gyönyörű szárnyaszegett madarak mondjuk egy papíron, esetleg pólóra vagy bögrére nyomtatva. Tanulnunk kell az élményt, tanulnunk, majd tudnunk kell repülni.

Ismerd meg a hazád (fel a hazát) mozgalom.

- Csak a szeretet, csak a szerelem és találkozhatunk a legvégén is.


Rovatok:

Kategóriák:

Forrás: