Az érintés művészet, ha elég van belőle

Rohanunk egész életünkben és eközben észre sem vesszük az értéket, az értékes dolgokat. Kevés idő jut a szemlélődésre, legtöbbször nem is igényeljük, nem törődünk vele.

Akkor kerül a látótérbe az érték, mint igenis fontos dolog, mikor hiányt szenvedünk,
elbizonytalanodtunk, vagy nem találunk helyes irányt. Kapkodunk utána, ahogyan az értékes dolgok is csak anyagi formátumban állandóak az életben, vagy mert nem merünk hozzájuk nyúlni, mert rögös-rögzült szabályaink nem engedik, vagy mert egyszerűen a hátsó sorokba szorulnak, nem férnek meg, csakis mint az értelem keresésének egyik gyorsan elszajkózott természeti törvénye.
Az érdek mindenkor fontos, de nem lehet helyettese az érték alapú gondolkodásnak, mégis a világban ez nap mint nap, percről-percre, óráról-órára megismétlődik, megtörténik. Az érték nem maradhat csupán fogalom akkor sem, ha egy sokadjára elodázott fontos feladatra épp most jut csak időnk, ezért az nem tűr meg több halasztást. Nem lehet félretolni, hátrahagyni, kikölcsönözni azzal a gondolattal, hogy később majd érte megyünk.
Ebben az összetett világban szükség van odafigyelni arra, hogy miként kezdjük és fejezzük be az általánosabb dolgokat, teendőket is, azaz, hogy hosszútávon ténylegesen tudjuk végezni azokat. Az alap ehhez az érték, nem pedig egy kommersz rögökkel teli "csomag", amit kín időnként cipelni és még kínosabb bárhová tenni.
Az ismeretlen, az új dolgok vonzása változással telített, kissé lélekvesztő dolog, karcolja a lelket és néha jól érzékelhető testi hatása mutatkozik. Ez a stressz, aminek számos megjelenési formája van és még több egyaránt jó és rossz hozadéka lehet. A lehetőség kecsegtető, azonban gondoljuk meg azt, hogy feltétel nélkül fogadjuk-e ezeket, mert lehet érdemes volna a fenntartásokat nem félretéve szemlélni tovább, ahogy azt pihenéskor is tesszük, persze azt jól megérdemelten, a világ legtermészetesebb köszöneteként felfogva a tetteink fényében.

A sok csavar, avagy a túlmaterializált, szinte képmássá formált eredet nélküli fogalom eltéríti, súlyos esetben a szó legszorosabb értelmében kisiklatja, parkoló pályára teheti a valódi életünket, énünket. Az érték már az elején nem látszott, tehát jogosan nem is tudnánk védekezni, meg sem tudnánk védeni magunkat, csakhogy ne folyjunk bele olyan személytelen dolgokba, ami az előbb még a küszöbön túl, odakint révedezett. Jól látható, hogy a tűréshatár szinte fölös feszegetése kimerültséget fog okozni, amiben távolról sem stresszről, egyszerű fáradtságról beszélhetünk.

Nézzük meg csak azt, hogy ekkor milyen dolgokat is érintettünk, illetve, hogy mik is azok, melyek megérintettek bennünket. Ezt felfogni egyenesen kötelesség, annak lehetőségén túl, hogy megvan az esélye annak, hogy amint belefolytunk akként azonnal ki is kerülhetünk belőle különösebb sérelem nélkül akár azonnal.
Az empátia ebben az a fontos tényező, ami különbséget tesz a jó és a rossz közt, érintetlenül hagyva egyébként még egy meglehet önmagában véve erőt próbáló folyamatot is. Az elismerés nemcsak mint kitüntetés, vagy mint érdem fontos. Fontos abban első szám egyes személyről beszélve, hogy elejét vehessük a fölösleges nehézségeknek, hogy jóérzéssel, tiszta lelkiismerettel őröljük fel a hátrányt sértés, sértődés, a rossz tetézése nélkül. Így ez egy természeti törvény, ami felette áll egy bármilyen meggyőző érvekkel alátámasztott, majdhogynem szükségszerűen az elfogadásra termett viszonyrendszernek is, ami mondhatni létalapon termett.
Tájékozódjunk, döntsünk de mérlegeljünk is közben. Mit, miért és miként. Ennek csakis pozitív lehet a következménye, akkor is, ha kissé belebonyolódtunk, nyugodtan kijelenthető, hogy ez az amiért majd nem fogjuk otthagyni a fogunkat.
Érintettünk nehéz dolgokat, de mégsem tettünk velük semmit, bővebben, azaz másként megfogalmazva nem gyakoroltunk rájuk semmilyen hatást sem. Volt ennek értelme?! Mindenképpen nem eltusolható az eredmény, hogy már a jelenlét is hatást gyakorol, edzi az anyagot, amiből ezért "valaha" talán egy értékes, letisztult dolog születik.

Ez olyan mint a víz, azaz ha belegázolunk, azonnal felveszi - ezt a dolgot kissé elvontan megfogalmazva – a test negatív alakját(...), mikor pedig kiléptünk a partra maradéktalanul visszarendeződik és közben nem változott meg mértékadóan semmilyen tulajdonsága. Ugyanez a - divatos kifejezéssel élve – "kémia" működik a materializált világban a sokadik fordulatnál, annak sokadik hozadékánál, következményénél is. Ez nem változik cseppet sem, mert ezek mi vagyunk, azaz az ember, de hogy ne menjünk el messzire, mégis "arassunk", a jogi személy sem jelent mást.
A biológiához s a kémiához (fizikához) visszatérve a sejt osztódással szaporodik, az atomok pedig elektronokat cserélve hoznak létre egymással kötéseket. Ez az "odaadás" ugye az embert sem kíméli, persze ez nem azt jelenti, hogy akkor most adjuk át egymásnak az elektronokat, vagy hogy bármikor osztódni tudnánk egyáltalán.

Ezt kell védelmezni, hogy ilyen és ehhez hasonló anomália ne fordulhasson semmikor sem elő. Itt jön képbe az érintés mint egyfajta művészet és az érték, mint annak a mértéket adó értelmező, értelmi alapja. Így felesleges, már-már személytelenségbe nyúló súlypontok meghagyása nélkül válik azon melegében figyelmen kívül hagyhatóvá mindenfajta zavaró tényező, indokolatlan nehézség, és eközben gyarapíthatjuk az értéktárunkat, többé válhatunk a puszta létezésért cserébe, pusztán azért, mert értéket kerestünk, felfogtuk, értelmeztük, így feldolgoztuk tehát, azaz értékeltük a fontos szempontokat, és nem a hiánytól vezérelve megtalálni akartuk azokat.

Rovatok:

Kategóriák:

Forrás: