Az élet azt akarná, hogy ne tegyünk fel neki hülye kérdéseket, ha beszélni tudna

A mozgás öröm és szabadság, e kettő nehezen válik el egymástól. Persze, lehet örülni másnak is. Ajándéknak, kézzel fogható dolgoknak, de ez most mindegy.

Tudományos módszerrel megvizsgálva a dolgot biztos arra jutnánk, hogy a mozgásszegény életmód egyes esetben egyet jelent a nem létezés, a lemondás fájdalmas érzésével, az elmúlás pszichét bomlasztó tényével.
Minél inkább fel vagyunk erre készülve, neki annál nehezebb dolga van. Biztos volt már így mindenki, mikor nem látjuk a fától, a fájától az erdőt, a megharcolt, vagy csak úgy jött dolgok meg úgy mennek a semmibe, mintha nem is lettek volna talán. Ez nem az a könnyebb út, mert az néha pont a nehezebb, amire szükség van.
Az tehát, amelyik nem látható, mert eddig volt bizony, de aztán meg hová lett. Méltánytalan elbánás, vagy csak lehet, rosszul pozicionáltuk eddig magunkat, hisz annyit képzeltünk magunkról már. Azaz, hogy mi volnánk a fény, az út, meg az ösvény egyszerre, holott a hátunk mögött meg annyian mosolyognak ezen, hogy méltán gondolhatjuk ekkor, bárcsak ne lettünk volna olyan magabiztosan eltökéltek a céljainkban ez idő tájt.
Akkor voltunk előrelátóak, mikor épp fülelni kellett volna, akkor váltunk fecskévé, mikor még nem is volt mit hirdetni.
   Az ember mindig ugyanolyan tényező, nem változhat csak úgy meg, mint egy másodlagos szempont. Vezeti és irányítja az életét a gondolataival, cselekszik, ha kell, gondolkodás, türelem és egyéb fontos eszközei által helyesen.

A végcél mégis csak az, hogy legyen egy kis előny, legyen meg az öt perc, amire szükség van, legyen fűszeres az étel, és édes a bor, hogy mást ne említsek.
Régen volt már az viszont, hogy az ingoványos talajra tévedve, szándékosan otthagytuk magunkat az ingovány közepén, hogy egyszer, majd mikor adódik az alkalom, eljöhessünk érte.
Kínálkozott a lehetőség, mi csak hagytuk, adódott az alkalom, tán többször egymás után, de mintha feledtük volna, de aztán csend lett. Olyan és akkora, hogy kapva az alkalmon felejtettük el az egész kis meglátásunkat azon a helyén, abban a percében, azzal a meglátással, ahogyan a mi kis világunkból sandítva azt kinyertük magunkat.
Méltatlan elbánással viseltettük magunkat, sőt, ezzel együtt méltánytalanul el is bántunk magunkkal annyi időre, amíg hogy, hogy nem eszünkbe is juthat ez a röpke mementó, mivel jelöltük megrekedésünk egyszeri helyét.
Bizonyosodjunk meg arról, hogy vajon jól be vagyunk kötve a székbe, és emlékezzünk arra, hogy korábban, amiből, ha továbbra is ilyen tanácstalanok leszünk, könnyen régestelen rég válik, ahova az út legalább annyira nehéz lesz ismét, mintha nem is tudtuk volna még, hogy létezik, és nem jártunk volna ott, még sohasem.
Ezt senki sem akarhatja magának, józan belátással és némi ésszel biztos, hogy nem legalábbis.

A világ ilyen, bizonyos dolgoknak lefolyása van, és nagyobb súllyal esnek a latba, mint a mi kis sajátos egyéni érdekünk. Paradox pont, ha ez a sajátos érdek jelenti a megoldás kulcsát a történet végeztéhez, ahhoz a bizonyos egyszeri befejezéshez.
Hát ez mint a mesében volt, avagy sohasem. Volt olyan, hogy azért mégiscsak valahogy megláttuk, feleszméltünk, nincs baj tehát. Kezd minden megoldódni. Ehhez csak teret kell nyernie és időt kell szakítania magára eleget. Nem feledtek el minket, hanem mi tévedtünk el valahol a rossz irányba az úton.
Ki ezért a felelős? Hát mi. Én, vagy te. Ki fog tenni ezért? Bizony nem más fog lépni majd, emelgethető is már az a bizonyos kalap. A koldus botja, a királyfi sosem volt uradalma a nem várt eredmény. Bizonyos, hogy ez volt az út, és hát milyen is akkor? A végére?! Kié az alma, és kiből lett a Hófehérke? Rögvest bontani a vonalat, mert így csak a moha telepszik a fára, s nem pedig fordítva. Fussunk, szaladgáljunk, kiabáljunk, amennyire az lehetséges, mert egykoron ott hagytunk valamit egy helyen, valahol aminek a pontos címére már alig, csak erőlködve tudunk visszaemlékezni. Fogjuk a motyónkat és ne legyünk rest rögvest nekiindulni az ismeretlennek. Taszító, pedig ez az egyetlen lehetőség, a rendelkezésre álló tér pedig olyan kevéskének tűnik, hogy ténykedés nélkül mutatván azért csak mégis magunkból valamit lehetetlennek tűnik megkezdeni a haladást. Sebaj, folytassuk a nagy utunkat, járjunk be rajta minden kis ösvényt, gondolatban, ténylegesen egyaránt, mert több az, és jobb tehát, mi eképpen ezzel együtt található még mindig, mintha meg sem moccanunk, s így várjuk ki a világ végét.
Maradjunk végig lazák és hajlékonyak, ne engedjünk ebből egy jottányit sem. Nincs más megoldás, másik út, vagy egy jobb lehetőség, ebből ez az egyetlen.

Rovatok:

Kategóriák:

Forrás: