A legjobb érzést, mikor érezném

A legtöbb esetben a különleges hangulatot én már a hátam közepére sem kívánom, mert mindig jelent valamit.

Mélyebben valami facsaró ellenérzést takar. Viszont, ha jobban belegondolunk, tök jó dolog, mert van lehetőség kicsit elborzadva is körbenézni és úgy nézni a világra. Ez önzés, hogy különleges, viszont ennek róható fel, hogy annyian nem adtuk bűnözésre a fejünket, és követtünk volna el később a felgyülemlett feszültség hatására mint gonosz törpe bizonyos dolgokat.
Ez nem élmény, szóval az ilyesmire önerőszak lenne emlékeznünk. Amilyenek vagyunk, hagyjuk csak a jól kiélt frusztráltságunkat magunk mögött és másokba plántálva.

Az pedig, hogy nem tudunk felülemelkedni bizonyos dolgokon, ennek mellékhatása, amit pedig egyenes ágon követ, hogy kínlódni látszunk és csörgetjük nem is létező láncainkat.

Illetve dehogyis, a kapcsolatot mi hoztuk ezzel létre, szóval ez mégis él és olykor abszolút sötét módon pöckölgeti a fülcimpánkat. Jobb belátásra térni, az a legnehezebb, mikor már csak az árnyékunk van ott, ahol állunk, mert mi a végén gondolkozunk már.
Alkossunk fogalmakat. Ez tök nehéz. Ez a legnehezebb. Szavakat kimondani, mikor elborzadva látjuk már a végeredményt. Van is egy csomó ilyen intés, meg helybéliek által mondott tapasztalás, hogy például víz nélkül ne induljunk a sivatagba...
Könnyű ezeket felfogni, és ezzel helyretenni a dolgokat akkor is, ha nem vagyunk épp a felfogó képességünk csúcsán. Van aki ezen megsértődik és ez a legrosszabb. A lehető
legkézzelfoghatóbb eredmény a produkció láttán a semmi. Igen, ezt is meg kell fogni és meg kell nézni, mert habár ez nem egészében sorskérdés, mégsem mindegy, hogy melyik vágányra tereljük az életünket, szóval a dolgokat jobb megfogni akkor és befolyásolni az irányukat a megfelelő módon, mikor még az jó érzéssel megtehető és egyébként sem kell falakon átmenni és régi benyomásokat és emlékeket eltörölni, hogy jobb legyen. Mindezt később is lehet. Az az elborzasztó ebben, hogy mára ez nemhogy sikkes, szinte kötelező az élményért cserébe.

Olyan divatja van a szögre akasztott kesztyűk begyűjtögetésének, meg a sohase múló pillanatokkal való érvelésnek, hogy annak egyenes ági következménye a jókora pofára esés. De miért is ne eshetnénk bele pofára az általunk létrehozott világba? Ennek nincs fájdalma és nem is hátrányos. A történés annyi, hogy nem párhuzamot vonunk, hanem pontot teszünk éspedig az orrunk hegyével.

Mondjunk el egy harminc méter hosszú köszöntőt az életnek az életben. Úgy, ahogy nem lehet mindenre felkészülni és lehet, hogy nekünk épp nem minden van épp úgy jól, ahogy van, sőt, nem lehet mindig akkor orral pofára esni, mikor nekünk az a legjobban esne belátható, hogy a téblábolás nem az eljövendő világ végének és a senkik földjének az utólagos hatása, hanem egy borzasztóan ebben az esetben is leegyszerűsítendő és jó szemmel nézendő tulajdonságunk, az önzés következménye.

Nem az borzalom, hogy a kerítésen szerencsésen átzuhantak "ott is vannak még", hanem hogy emitt is maradt valaki...

Rovatok:

Címkék:

Kategóriák:

Forrás: