A hálózati hatalom behálózása

Az sem mindegy, hogy hogy csinálom. Az már miért lenne mindegy, hogy mit?! Az élet úgy elejétől a végéig véges.

Nem tehetünk meg bármit, de leginkább nem tehetünk meg mindent. Ezt alsóbb hangra szokták helyezni: nem csinálhatjuk az egészet egyedül.
Nem is azért, mert önzőek volnánk. Ez "volt", a feltételezés ugyanis. A feltételezés feltételezése. Az, amiről nem tudtunk semmit, és nem csak úgy félig-meddig, hanem teljesen, szánt szándékkal megfelejtkeztünk róla.
A szándék maradjon a felszín alatt, a felszín pedig lehetne mondjuk maga a szándék. Ennél jobb recept, hogy hogyan üvöltsük arcon úgy a csendet, hogy az még nála is csendesebb, érzékelhetetlenebb legyen, nem létezik.
Mindenkit a saját módszerével? Igen, de ezt meg minek is gondolnánk. Egy ugrással feljebb ugyanis ott van a kényszer, ami efelé vezetett, alatta meg a csöngő semmi, ami még ugyanúgy közös, mint mikor megfelejtkeztünk arról a valamiről vagy valakiről. Ugyan már miért volna jó az, ha ez túllépve a kijelölt vonalakat is ugyanúgy közös maradna, sőt, felsőbbrendű erőként helyettünk közösséget formálna már az érkezésünk előtt nekünk pedig pont jókor.
Ez nem kérdés volt, hanem egy gondolat!
Arról, hogy mennyire is kell óvatosan hozzáállni olyan dolgokhoz, melyekbe így fogtunk bele. Legyünk bárkik, hogy aztán legyünk senkik, és azután abból meg lehessünk valakik.
Felfoghatatlan, hogy mennyi olyan rendszer dolgozik a tudtunk nélkül az életünkben, a saját személyes privát szféránkban is, melyekről nem tudunk semmit. Mert nem tudunk tudni róluk, ez pedig pusztán bizonyos magunk által a magunktól megfosztott képességek miatt hiányzik.
Mert mondjuk a kommunikáció, az interakció és némi újdonságból fakadó apró öröm miatt feladjuk.
Feladjuk azt a kényszert, melynek az eddigi leélt idők során általunk sikerült beigazolódnia.
A maga tehetetlensége, az én boldogulásom. Nem is szeretnénk úgy általában ismeretleneknek ennél többet mondani. Ha már ilyen sokan vagyunk, ennyien, beszélhetnénk a sikereinkről, az elért eredményeinkről, meg úgy általában azokról a dolgokról, amiket másokkal is szívesen megosztunk.
Tarkaság, hovatartozás, értékek, pozíció, meg a viszonyunk a mostani korokkal.
Úgy általában bármi lehetséges. Nincsen olyan norma, ami a természetességet tiltaná, a kritikussá váló tömeg viszont létezik, ami ezt szalonképtelenné teszi. Nem tehetünk meg dolgokat csak úgy kedvünk szerint, öncélúlag, viszont az egy nagyobb közös érdek, hogy az effajta természeti törvényszerűségek akadálymentesen teljesülhessenek. A fejünkbe vésték a saját medrüket, így osztották meg velünk a közös kis titkaikat. Bizonyítottan önző érdekből, öncélúlag, ellentmondás megtűrése nélkül.
A természet törvényeivel nem lehet szembe menni. Rászabadítani a saját égboltját pedig ahogyan az lehetséges, a lehető legnagyobb hiba, ami létezik. Célunk van ezzel, terveink vannak amazokkal. Persze. Van azonban, hogy a gátja mégis nagyobb, mint a gátlásossága volt első pillantásra, ez mellett pedig nem lehet szó nélkül elmenni.
Kétség kívül létezik olyan jól rejtőzködő vadállat, amit inkább már jobb, ha észre sem veszünk. De létezik olyan érdek, érzelem, pozíció a dolgokkal szemben, mely vadállati viselkedését mutatja meg a dolgoknak, azzá lesz, amivé önszántából lehet soha nem is lett volna, "csak mert" tapintatlanul a kés rossz oldalán áll.
Egy szempillantás alatt lehet évezredeket leélni, kilométereket ugrani, különböző irányokba zuhanni.
Ez ugye a szépítése a jobb esetben nem a nap okozta leégésnek, az ijedtségnek, és a szerte szét szakadásnak idealizált formában. Azaz mikor már a dolog úgymond bevégeztetett.
Nem manipulálhatjuk azt, ami nálunk erősebb a kedvünk szerint, legfeljebb ingerelhetjük, viszont manipulálhatjuk az érzékeit, ha megvannak a megfelelő kulcsok hozzá. Ezt lehet, de csakis akkor, máskülönben lehet, hogy az ár túl magas lesz.
Nem csak a számlákat fizetjük, fizetünk a mentalitásunk miatt, fizetjük a testünkkel tett, vagy meg nem tett dolgaink árát. A halandóság pedig nagyon is valós, és legalább befolyásol akár tudtunk nélkül is.
Akkor már meg miért nem tudjuk?! Tudhatnánk ugyanis, hogy a kényszerességnél még mindig jobb a kényszer, a tarka-barka változatosság helyett pedig jobb az egyfajta szegényes állandóság. Szerénység, ha már beljebb tartunk, vagyis hogy kérdés nélkül mérlegelünk nekünk nem tetsző dolgokat. Mindezt persze természetesen a nálunknál túlmutató dolgokkal és azok következményeivel szemben. Azoknak a dolgoknak, amelyek rajtunk múlnak, kell lenniük. A hozzáállásból következik, hogy miként is látjuk meg a dolgok valódi színét.
Első látásra ugyanis lehetnek sötétek, vagy olyan fényesek, mint a nap, viszont még ezekben a tartományokban is van mit látni, vagyis inkább nézni. Amit nem a szemünkkel, azt a belső látásunkkal, vagy az abból fakadt forrásból származó tudás által létrehozott eszköz által a szemünkkel. Olyan nagy űr a hasonlóság elve alapján az ember és a közt, amit létrehozott ugyan már nem keletkezhet. Ha mégis igen, akkor a tudománynak van hova fejlődnie, és remélhetőleg a megfelelő irányba teszi majd meg.

Honnan jöttünk, hová is tartunk? Tegyük fel, és ez lesz itt a legjobb kérdés, melyet valaki valaha feltett.

Rovatok:

Kategóriák:

Forrás: